A pestisjárvány idején közkeletű összeesküvés-elmélet volt, hogy a zsidók mérgezik a lakosságot, emiatt sokukat meg is ölték: a középkori antiszemitizmus ekkor érte el a csúcsát. Tudósítás egy olyan korból, amikor minden nap Halottak Napja volt. Ezen a blogon folytatásokban részleteket közlünk John Kelly "The Great Mortality - An intimate history of the Black Death, the most devastating plague of all time" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra.
"Eurázsia hatalmas méretei és a középkori utazás lassú volta ellenére – 1345-ben szárazföldön nyolc-tizenkét hónapba telt elutazni a Krímről Kínába – a pestis évtizedek alatt eljutott a kontinens szinte minden zugába. Valószínűleg Ázsia belsejében tört ki valamikor a tizennegyedik század első negyedében, és 1347 őszén már megérkezett Európába. Szeptember végén Szicíliát egy genovai gályákból álló flotta fertőzte meg. Egy krónikás beszámolt arról, ahogy a genovaiak a fertőzött hajókról „velejükig betegen” botorkáltak le. Szicíliából a pestis gyorsan északnak, az európai kontinens felé vette az irányt. 1348 márciusára Itália középső és északi részei megfertőződtek, vagy hamarosan megfertőződtek, így Genova, Firenze és Velence, ahol télen gondolák siklottak a kanálisokon, és gyűjtötték össze a halottakat; tavaszra a pestis már elérte Spanyolországot, Franciaország déli részét és a Balkánt, ahol az egyik kortárs beszámoló szerint farkasfalkák jöttek le a dombokból, és támadták rá az élőkre, és lakmároztak a holtakból. Nyárra a betegség már eljutott Franciaország északi részére, Angliába és Írországba, ahol nagy vámot szedett az angolok körében a Dublinhoz hasonló kikötővárosokban, de a dombvidéken élő, bennszülött íreket nagyjából megkímélte. 1348 őszének végére a pestis Ausztriában volt, és Németországot fenyegette, majd 1349-ben és 1350-ben az Európa szélén található területeken is felütötte a fejét: Skóciában, Skandináviában, Lengyelországban és Portugáliában. Egy olyan korban, amikor az utazás sebességét a lovak gyorsasága határozta meg, a fekete halál alig kevesebb, mint négy év alatt körbejárta Európát.
Sok európai a pestisben a feldühödött Teremtő büntetését látta. 1349 szeptemberében, amikor a betegség már a nyugtalan London felé sietett, III. Edward angol király kinyilvánította, hogy „az igazságos Isten most felkeresi az emberfiát, és megkorbácsolja világot”. Sokak számára a hatalmas méreteket öltő halálozásra az egyetlen elfogadható magyarázat az emberi gonoszság volt. Cordovai Alfonz arra hívta fel a figyelmet, hogy gonosztevők méreggel terjesztik a pestist. Alfonso sok kortársa számára ez csak egy dolgot jelenthetett. A nagy halál váltotta ki a középkor leghevesebb antiszemita megmozdulását – egy olyan időszakban, amit már eleve heves antiszemita villongások jellemeztek.
A történelem során kevés esemény váltott ki ilyen szélsőséges viselkedést az emberekből, mint a középkori pestis. Egyfelől ott volt a flagellánsok borzasztó kegyetlenkedése, akik Európa útjait járva félmeztelen testüket korbácsolták, és zsidókat gyilkoltak meg, másrészt a Hotel-Dieu nővéreinek kedves önzetlensége, akik életüket áldozták fel azért, hogy Párizs pestises áldozatait ápolják. Aztán ott volt VI. Klement pápa, aki rettegésében a középkori Egyház központjába, Avignonba menekült pár hónappal azután, hogy a pestis felütötte a fejét. Ezzel szemben állt orvosa, Gui de Chauliac rettenthetetlensége, aki a fertőzött városban maradt egészen a keserű végig, így „kerülve el a becstelenséget”. A nagy halál sok galádságra és könyörületességre, önzetlenségre és kapzsiságra szolgáltatott példát, és az emberi jellem állhatatosságának bizonyítékaként – egyesek megátalkodott gonoszságnak mondanák – hozzájárult a középkor leghírhedtebb királygyilkossági peréhez és a legnagyszerűbb vígopera megszületéséhez. Előbbi esetben a gyönyörű Nápolyi Johanna királynő volt a vádlott, utóbbiban Cola di Rienzo római szónok szerepelt, aki valószínűleg Európa legbutább embere lehetett. A pestis legkeményebb hónapjaiban Európa valamely pontján mindig harcok dúltak.
A Nagy Halál című könyv a korabeli levelekből, krónikákból, a kortársak visszaemlékezései alapján megkísérli életre kelteni ezt a világot. Az emberi történelem páratlan momentumának elbeszélése ez: egyének, férfiak és nők számolnak be átélt tapasztalataikról. Mivel a pestist lehetetlen megérteni a történelmi háttér nélkül, ez a könyv legalább annyira szól a korról is, mint magáról az eseményről. Ahogy Bruce Campbell brit történész megállapította, a pestist megelőző évtizedek „kivételesen veszélyesek és egészségtelenek voltak az emberek és a házi állatok számára egyaránt”. Európa szinte minden pontján háború dúlt, túlnépesedés (legalábbis az erőforrásokhoz mérten), gazdasági stagnálás és hanyatlás, kosz, tömegek, járványok (nem pestis), és éhínség jellemezte ezt a kort, amit instabil ökológia és klíma kísért.
A kortársak számára a közelgő apokalipszis baljós előjelének számított az akkoriban meghatározó depresszió, és ebben mai szemmel nézve bizonyos értelemben igazuk is volt. A tizennegyedik század elejének gazdasági és társadalmi feltételei, a korszak időjárásának instabilitása miatt nagyon egészségtelen lakóhelynek számított Európa.
A Nagy Halál című könyv megvizsgálja a középkori pestis mibenlétével kapcsolatos újkeletű elméleteket is. Több mint egy évszázadig rendületlenül tartotta magát az a nézet, hogy a dögvész a bubópestis katasztrofális kitörése volt: egy légzőszerveket megtámadó pestisjárvány. Ugyanakkor a fekete halál irodalmában leírtakhoz ma már semmilyen betegség nem hasonlít; számos történész és kutató az utóbbi időben azzal állt elő, hogy a halálozást különböző fertőző betegségek – talán lépfene, vagy egy Ebolához hasonló betegség – okozták.
A történelem sosem ismétli meg önmagát, az „ember viszont igen”, ahogy azt Voltaire egyszer megjegyezte. Ma is léteznek azok a tényezők, amik miatt a fekete halál kitörhetett Ázsia belsejének elszigeteltségéből, és lesújthatott a középkori európai, kínai és közel-keleti városokra. Leszámítva természetesen, hogy manapság ezek a tényezők lényegesen nagyobb mértékben vannak jelen. A kereskedelem és az ember terjeszkedése – a modern globalizáció két tartópillére – révén hozzáférhetővé váltak a világ legelszigeteltebb területei is, miközben a közlekedés miatt felgyorsult az emberek és a kórokozók mozgása. A jelenben alig egy napig tartana az utazás, ami a pestis kórokozójának a tizennegyedik században még évtizedekbe telt. És a modern tudomány minden vívmánya mellett a fertőző betegségek továbbra is képesek középkori elődeinkhez hasonló tehetetlenségre kárhoztatni minket.
Ez jutott Felicity Spector angol újságíró eszébe 2001. tavaszán, amikor a száj- és körömfájás járvány ellenőrizhetetlenné vált, az irányítás kihullott a brit kormány kezéből, és tehetetlenségük olyan módszerekhez kellett folyamodniuk, ami Nagy-Britanniát „egy csapásra megdöbbentően középkorivá” tették. Azt hittük – írta Spector a New York Timesban – hogy „a modern orvoslás kiemelt minket abból a korból, amikor egy fertőző betegség [megfékezésére] az egyedüli megoldás az állatállomány elégetése, a vidéki, hatalmas kaszálók bezárása, áztatott rongyok utakra terítése jelentette (…). Úgy tűnik, hogy a modern világ egy nagyon törékeny valami.”"
