"A holttesteket “lasagne” módjára halmozták egymásra a városi tömegsírokban, kora reggel kordék járták az utcákat, és gyűjtötték az előző nap elhunytakat. A fertőzéstől való félelem miatt a férjek elhagyták haldokló feleségüket, a szülők pedig a gyerekeiket." Tudósítás egy olyan korból, amikor minden nap Halottak Napja volt. Ezen a blogon folytatásokban részleteket közlünk John Kelly "The Great Mortality - An intimate history of the Black Death, the most devastating plague of all time" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra.
"Ez a könyv eredetileg egy jövőlatolgatásnak indult, de végül a múlt kutatásává vált. Öt évvel ezelőtt, amikor először elkezdett foglalkoztatni, hogy könyvet írjak a pestisről, még abban az általános értelemben gondoltam rá, mint egy járványos betegség nagy kitörésére, és figyelmemet a 21. századra fordítottam, nem pedig a tizennegyedikre. A kísérleti orvoslásról írt korábbi könyv [Three on the Edge: The Story of Ordinary Families in Search of a Medical Miracle] révén képet kaptam arról, hogy mivel jár, ha egy járvány elszabadul. Egyik alanyom, akiről írtam, AIDS-es volt. Az 1990-es évek elején, amikor a HIV hatékony kezelésére nagyon kevés gyógymód állt rendelkezésre, két évig követtem nyomon az életét – ezalatt a férfi elvesztette korábbi szeretőjét, három barátját, és egy kollégáját. A járványokat az fémjelzi, hogy az egyéneken kívül képesek egész kultúrákat elpusztítani, de egy dolog tudni ezt, és nagyon más testközelből is átélni.
1995-ben, amikor befejeztem a könyvet, Jonathan Mann, a Harvard University Közegészségügyi Iskolájának tanára hívta fel a figyelmet arra, hogy az AIDS egy ijesztő új korszak hajnalát jelenti. “Korunk történetét újonnan felfedezett betegségek sorozatos kitörése jellemzi majd.” Két év múlva, 1997-ben, a New England Journal of Medicine is hasonló konklúzióra jutott, amikor a bubópestis fertőző, új törzsét sikerült beazonosítani. “A sok gyógyszerre rezisztens [pestistörzs] felfedezése megerősít abban (…), hogy az újonnan megjelenő fertőző betegségek jelentette fenyegetést nem szabad félvállról venni” – szögezte le az újság. Alig húsz évvel azután, hogy 1979-ben felszámolták a himlőt – amit a sajtó széles körben úgy jellemzett, mint az emberiség fertőző betegségek fölött aratott végső győzelmét – úgy tűnt, mintha elődeink világába csöppentünk volna: egyik pillanatról a másikra, gyors és kontrollálhatatlan járványok ütötték fel a fejüket. Az általam tervezgetett könyv ennek a fenyegetésnek a természetét kívánta körüljárni, ezen belül is főként az újonnan megjelent betegségek jelentette veszélyt, mint amilyen az Ebola, a Marburg-betegség, a hantavírus okozta légzőszervi megbetegedés, a SARS és a madárinfluenza.
A könyv végül elég eltérő irányt vett, noha közvetetten hasonló témákat jár körbe. Egy konkrét fertőző betegség adott időben és helyen való kirobbanása áll a középpontjában. Hétszáz évvel az általunk fekete halálként emlegetett betegség után [a pestis] még mindig az emberiség történelmének legnagyobb természeti katasztrófájának számít – az európaiak a középkorban nagy halálnak hívták, a középkori muszlimok pedig a Megsemmisítés Évének.
A fekete halál Eurázsia minden részébe eljutott a Dél-kínai-tenger nyüzsgő kikötőitől kezdve egészen a portugáliai álmos kis halászfalvakig, és olyan apokaliptikus méreteket öltött, ami még két világháború és huszonhét millió AIDS-ben elhunyt áldozat után is elképesztő. Európában - ahol a legrészletesebb statisztikák állnak a kutatók rendelkezésére - sok helyen a pestis a népesség harmadával végzett, más helyeken a lakosság felével, pár régióban pedig a lakosság 60 százalék esett áldozatul. A szenvedés nem csak az embereket sújtotta. A 14. század derekán rövid időre a Teremtés könyvének 7. fejezetének szavai látszódtak valóra válni: “eltörlök a föld színéről minden lényt, amit alkottam”. Korabeli beszámolók szerint kutyák, macskák, madarak, tevék, sőt, még oroszlánok is szenvedtek a “kelésektől” – a bubópestis árulkodó bubójától. A pestisjárvány végére az ember által benépesített világ hatalmas területei burkolóztak csendbe: csak a szél hangja hallatszott, amint átsuhant az üres, gondozatlan földek fölött.
A fekete halál irodalmával való szembesülés miatt végül mégsem a tervezett könyvet írtam meg. Mielőtt a járványos betegségek jövőjéről szóló könyvbe belevetettem magam, meg akartam ismerkedni a múltjukkal, és a középkori pestissel, mint a leghíresebb példával, hiszen ez tűnt a legmegfelelőbb kiindulási pontnak. Így aztán 2000 őszén ingázni kezdtem a New York Public Library és a Columbia egyetem Butler Library olvasótermei között. Számos kiváló tudományos történelmi értekezést olvastam, de az eredeti forrásanyag, a nagy halál irodalma – a krónikák, a levelek és a kortársak által papírra vetett visszaemlékezések – miatt fordult figyelmem a jövő helyett a múltba. Bizonyos fenntartással fogtam neki az anyagnak. Ha a múltat egy idegen országnak tekintjük – ahogy egy angol író egyszer megjegyezte – a középkornál semmi nem tűnhet a modern ember számára távolibbnak, idegenebbnek.
Elővigyázatosságom indokolatlannak bizonyult. Sok minden megváltozott az 1340-es évek óta, amikor a fekete halál megérkezett Európába, de az emberi természet nem változott. A pestist átélt generáció olyan közvetlenséggel és élethűen írt a tapasztaltakról, hogy hétszáz évvel később is meghatódást, döbbenetet és ijedtséget vált ki az olvasóból. Egy sienai részmunkaidős adószedő ezt írta, amikor kóbor kutyafalkákat látott a pestis áldozatainak szánt új sír körül ólálkodni: “Eljött a világvége.” Kortársai élénk beszámolókban részletezték, hogy milyen is volt ez a világvége 1348 és 1349 környékén. A holttesteket “lasagne” módjára halmozták egymásra a városi tömegsírokban, kora reggel kordék járták az utcákat, és gyűjtötték az előző nap elhunytakat. A fertőzéstől való félelem miatt a férjek elhagyták haldokló feleségüket, a szülők pedig a gyerekeiket; az emberek csoportosan guggoltak a latrinák és a csatornák fölé, és lélegezték be a mérgező gázokat, remélve, hogy így megóvhatják magukat a pestistől. A földutak tele voltak rémülten menekülőkkel, szellemhajók cirkáltak halott legénységgel a fedélzetükön, magukra hagyott gyerekek elvadultak az elhagyatott helyi falukban. A tizennegyedik század közepén egy pillanatra Eurázsia-szerte emberek millói kezdtek azon gondolkodni, hogy eljött a civilizáció vége, és ezzel együtt talán az emberi faj is kipusztul.
A középkori pestisjárvány a múlt évezred egyik legnagyobb hatású eseményei közé tartozott. Sötét árnyékot vetett a későbbi századokra, és kitörölhetetlen a nyugati világ kollektív emlékezetéből. Az AIDS, és más, újonnan jelentkező fertőző betegségekről folytatott viták alkalmával a fekete halál a múlt figyelmeztetése - olyasmi, amit az emberiségnek minden áron el kell kerülnie. Ennek ellenére keveset tudunk a középkori pestisről, mint történelmi eseményről. Belső-Ázsiából, a Mongólia és Kirgízia közt elterülő, ma is félreesőnek számító térségből származott, és jó eséllyel nem is terjedt volna el, ha a 13. században a mongolok nem egyesítették volna Eurázsia nagy részét - ezzel elősegítve három tevékenység fejlődését, ami fontos szerepet játszik egy fertőző betegség térhódításában. Ez pedig a kereskedelem, az utazás, és az egyre nagyobb területre kiterjedő, egyre hatékonyabb kommunikáció. A mongolok esetében a kommunikáció fejlődését a “yam”, a postakocsi tatár megfelelője jelentette. A pestis Ázsia belsejéből kelet felé Kína, nyugat felé pedig a sztyeppéken át Oroszország irányába terjedt. Valamikor az 1340-es évek derekán ez a nyugati szárny elérte a Krím-félsziget olasz kereskedővárosait, majd az innen menekülő tengerészek terjesztették el a betegséget Európában és a Közel-Keleten."
